…igen, nekem is van ablakom…

Ma reggel, munkába menet a buszon két idős nő beszélgetett. Az egyik nagy örömmel újságolta a tegnapi nap élményeit, milyen sok házimunkát végzett el… igen, az öregeknek ez a legnagyobb elégedettség és egyben kihívás is. Aztán elhangzott vidáman a felsorolás végén az, ami feltette mindenre az elégedettség koronáját:

“és csodásan sütött a Nap”.

Reflexből arra gondoltam, hogy „basszus”, mindenhol sütött tegnap a Nap, ezt mindenki látta, érzékelte, úgyhogy, ez egy teljesen felesleges, cél nélküli, szófosásra alkalmas infó azoknak, akiknek nincs miről beszélni… és ez pont olyan, mint amikor valaki kiposztolja azt, hogy:

„esik a hó”.

…és akkor leesett a tantusz…

…az “esik a hó” posztokra omlanak a mémek: “nekem is van ablakom”…

Van, ahogy mindenkinek. Igen. A világra.

De nincs ablakunk a másik ember lelkére.

Mert nem látjuk, hogy a posztoló a hirtelen jött örömét, a zsigerből jövő gyermeki lelkesedését akarja meg osztani velünk, nem pedig a tényt, amit mi is ugyanúgy látunk az ablakon keresztül.

Szerencsétlent pedig “leoltjuk”, mert annyira megkeményedtünk, hogy nem ismerjük fel az érzelem-adás fontos érzését a pillanatban.

Annyit pofázunk a szeretetről… és tényleg csak pofázunk róla…

Szinte sosem vesszük észre, hogy mikor kellene önzetlenül adnunk és kérnünk szeretetet.

Ahogy abban a pillanatban sem, amikor az ilyen “esik a hó” posztok miatt látványosan kiakadunk, és kiröhögjük a másikat.

A szeretet nem az, amit direkt csinálunk, látványosan kimutatva, és azt mantrázva hurrá optimizmusunkkal, hogy csak ezért érdemes élni.

Nem a közhelyes szavak és viselkedéssorozatok összessége a szeretet.

Hanem mások örömének, bánatának, hangulatának látása, befogadása a szeretet.

Befogadom magamba az örömöt, amit azzal közvetítesz, hogy gyermeki boldogsággal posztolsz: esik a hó.

A gyermeki öröm megélése felnőttként, belső késztetés arra, hogy bevonjunk mindenkit a hirtelen jött örömbe. Amikor egy kisgyerek mondja ugyanezt a mondatot, hogy esik a hó, fel sem merül bennünk a válasz, hogy igen, látom, nekem is van ablakom, hanem vele együtt örülünk.

Nem a tény fontos, hanem a tény mögötti tartalom fontos: meghívás az együtt örvendésre.

Egy kisgyermek esetében egyértelműen arra gondolunk, hogy azért teszi ezt, mert meg akarja osztani az örömét veled… egy felnőttről nem gondolkodunk így… a kisgyermekről ártatlanként, feltétel nélkül szerethetőként gondolkozunk. A felnőttekről pedig nem… kritikusan, leszólóan, gonoszul gondolkozunk felnőtt embertársainkról… épp úgy gondolkozunk, amilyen világban élünk.

Mert megtanultuk ezt a világot.

Elfelejtve gyermeki, együtt örvendésre képes énünket.

…és csúfot űzünk gonoszságunkban azokból, akik még gyermekiek néha… akik még örülnek a hónak, és ami a legfontosabb, meg akarják osztani velünk ezt az örömöt… azokból űzünk csúfot, akik még nem gonoszodtak meg, melynek bizonyítéka, hogy képesek megosztani örömüket, annak teljes romlatlanságában.

…és igen, tudom, hogy a net = hír és adat… és hozzászoktunk az erős ingernek minősülő hírekhez… nos: vegyük észre, hogy az ilyen posztoknak is van hírértéke.

Ablakot nyit a másik ember lelkére. Az örömére.

…ideje volna a szavak nettó értelme mögé nézni, ha már olyan intelligensnek gondoljuk magunkat, ha már olyan nagynak gondoljuk magunkat, hogy beletrollkodhatunk más örömébe…