1.0Frankie Fischerhttps://frankiefischer.cafeblog.huFrankie Fischerhttps://frankiefischer.cafeblog.hu/author/frankie_fischer/<p style="text-align: center"><img class="alignnone wp-image-149 alignleft" src="https://frankiefischer.cafeblog.hu/files/2019/12/47537c4a7b708f4f710eddb365759df6-190x300.jpg" alt="" width="196" height="309" /></p> <p style="text-align: center">A huszadik századi háborúk mások, mint a régiek. Egyszerre közeliek, és távoliak. Beszivárognak az éltedbe. Közeli lett a szemnek, védekezésként távoli a szívnek. Vannak, akik arra specializálódtak, hogy szétszórják a hírnek álcázott félelmet, kínt és szenvedést a világ minden tájára. Hallhatatlanságra pályáznak munkájuk által. A pénzért veszélyben dolgoznak. Sok pénzért. És sikerért. Elismerésért. Hazárdjátékosok, a semmiért.</p> <p style="text-align: center">A régi-új háború már szervesen beépült mindennapjainkba. Tudta ezt az a férfi is, akit azért küldtek ide tudósítani, hogy egy újabb gyöngyszemmel ajándékozza meg a világot. Annyira hétköznapivá vált  a haditudósítás, hogy nem kelt érzelmeket. Így, most nagyot kell alkotnia, hogy észrevegyék.</p> <p style="text-align: center">Negyven múlt, és a nagyok szerint eddig csak átlagos értékű hírt tudott kihozni a háborús eseményekből. Sokszor elgondolkozott, hogy mitől átlagos a főnökei számára egy háború.</p> <p style="text-align: center">Talán, mert nem benne élnek.</p> <p style="text-align: center">Azon gondolkozott, hogy vajon a halál és szenvedés hírértékét milyen kameraállásból mutassa meg, hogy végre el és megismerjék. Egészen. A kamera egész délelőtt dolgozott, ahogyan a munkatársa és ő is. Egy viszonylag biztonságos helyen voltak, egy sebtében berendezett kórházban. A városban civileket lőttek. Rengeteg emberi sors ért itt véget, zárult le végérvényesen. Igaz volt a Bibliai idézet erre a helyre.</p> <p style="text-align: center">Az ember vérben, bűnben születik és vérben és bűnben hal meg.</p> <p style="text-align: center">Emberek. Férfiak, asszonyok, gyerekek. Rengeteg gyerek. Vér, sár. Hangok. A sírás minden formája. Az anyját kereső, a gyászoló, a végső kétségbeeső, a fájdalmat oldó. Hőség és szagok. A páraszemcsék vadul cipelték magukon a megégett bőr szagát. Kiabálás… segítséget kérő, vagy segítséget adó.</p> <p style="text-align: center">És ima. Bárkihez is szól.</p> <p style="text-align: center">A férfi már megszokta a hangokat, a szenvedés látványát. Ez volt a munkája. Igen, munkát és lehetőséget látott a háború tényében. Azt gondolta, hogy ő kívülálló. Elfáradt, a délelőtti hírcsinálásban, és félrevonult saját, egy négyzetméternyi, külső világtól mentes, civilizáltnak képzelt zugba. Kizárva az időt és helyet a háborúból. Már fél órája dilemmázott a világ furcsa ízlésének kifejlődésén, amikor észrevette, hogy a kamera azóta is, folyamatosan be van kapcsolva. Felállt, hogy kikapcsolja és összepakolja. Aznapra megtelt a lelke a kéretlenül, erőszakosan rárontó gondolatokkal. Sajnálta magát. Megérintette a kamerát. Egy pillanatra újból átérezte, hogy miért is választotta ezt a munkát. Végig simította kezét a munkaeszközén. Szerette ezt a szerkezetet. Szerette megérinteni, ha elvesztette hitét a munkában. Visszaadta az érintés elveszettnek hitt álmait, hogy egyszer nagyot alkot. És hiteleset. Amivel jobbá teszi a világot. Belenézett a kamerába. Egy piszkos lepedővel befedett test formáját látta. Nagyságából ítélve egy nagyobbacska gyerek lehetett. Elkezdte szétszedni kameráját, bízva, hogy a szálláshelyére vezető út nyugalmasabb szakaszain ki tudja szellőztetni fejéből a kínzó gondolatokat.</p> <p style="text-align: center"> </p> <p style="text-align: center">Európa középső részén rég volt háború. A szülők biztonságban tudhatták gyerekeiket. A gyerekek játszottak, ettek, szerettek. Szerették szüleiket, és természetes volt nekik, hogy bármikor kinyúlhatnak anyjuk kezéért, úgy, ahogy a finom csokoládéért is. A szülőknek pedig természetes volt, hogy ételt adjanak a gyereküknek, átöleljék őket.</p> <p style="text-align: center">Igen, a béke teret enged a szeretetnek. Mert van kit szeretni.</p> <p style="text-align: center">A kisgyerekes anyuka a pici lakás padlószőnyegén ült. Nyár és meleg lévén mezítláb. Csend volt és nyugalom. Szellő lebegtette a fűzöld, tarka virágokkal teli függönyt. Édes, vaníliás tejpép illat idézte fel a babaebéd gyönyörét. Gyereke a kiságyban aludt, és ezt az időt használta fel arra, hogy a millió, játék hevében szétszórt fakockát és bábút, kisautót összeszedje egy tarka műanyag ládába. A háttérben hang nélkül ment a tévé, nehogy megzavarja a kicsi álmát. Az ifjú anyuka próbálta szétválogatni a játékokat, és a keze ügyébe akadt egy kanál. Elmosolyodott azon, hogy vajon mikor csempészte ki rakoncátlan gyereke a konyhából az evőeszközt. Bosszús volt, mert gyereke számára a konyha tiltott övezet volt. Kislányának biztonsága érdekében.</p> <p style="text-align: center">Felállt, hogy kivigye a kanalat a helyére. Automatikusan rápillantott a tévéképernyőre. Megállt. Lábai a földbe gyökereztek, és torka lassan, de határozottan kezdett összeszorulni. Szíve összefacsarodott, egy láthatatlan kész szorította, egyre erősebben. A látvány volt az, ami megbénította, és kitépte gyereke édes szeretete mellől.</p> <p style="text-align: center">A tévé egy viszonylag mozdulatlan képet mutatott. Egy kórház, az arcélekből és bőrszínből ítélve, valahonnan az izraeli-arab háború területéről. Sártól és vértől mocskos fehér köpenyek vad mozgása, segítő emberek céltalannak tűnő, ide-oda cikázása. Elmosódott mozdulatok.</p> <p style="text-align: center">A kamera egy pontba fókuszált. Egyenesen előre. Egy fiúra.</p> <p style="text-align: center">A fiúnak a fájdalomtól görcsbe rándult a teste, és arca megfeszült. Mozdulatlan volt. Tekintete egyenesen a kamerába ontotta a kíntól fénylő szeméből az áradó fájdalmat… és magányát... a segítők lendületes mozgása között.</p> <p style="text-align: center">Meztelen teste félig letakarva egy lepedővel. Egy percig csak a fiú átható tekintete sugárzott a képernyőről. Aztán egy fehér köpenyes elhaladt a fiú előtt, rá sem nézve... keze lazán akadt be a lepedő sarkába, tudattalanul és rutinból... a fiú mellett elhaladva automatikusan húzta a textil sarkát arra, amerre haladt… a gyerek arcát betakarva...</p> <p style="text-align: center">...majd elengedte az anyagot...</p> <p style="text-align: center">...ami lassan hullt a kíntól és magánytól eltorzult gyermekarcra...</p> <p style="text-align: center">A fehér köpenyes mozgása nem tört meg. Haladt tovább, rá sem nézve a testre. Előre nézett a következő szenvedőre, az élőre. A holt mellől. Siető létekkel haladt célja felé, mellékesen és megszokottan kezelve a gyermekhalál tényét.</p> <p style="text-align: center">A képernyő előtt az anya könnyei megindultak. Tudatába égett a fiú tekintetébe rögzült kín látványa. A földre dobta a kanalat. Odament a gyerekágyhoz, és kiemelte gyerekét. Magához szorította, nem törődve azzal, hogy megzavarja lánya édes álmát. Szeretni akart, ölelni akart.</p> <p style="text-align: center"> </p> <p style="text-align: center">A negyvenes nő, ajtócsapódásra ébredt. Végre kialudhatta magát. Gyerekei már lementek az iskolába, némi csatateret hagyva maguk után. Felült, és mint mindig, azon gondolkozott, hogy mit is álmodott. Emlékezett. A múltat álmodta, pont úgy, ahogy történt, tíz évvel azelőtt.</p> <p style="text-align: center">Egy fiú arcának látványa borzolta meg lelkét. A visszatérő félelem. Az anyák legnagyobb félelme: hogy egyszer az ő apró világuk is szétesik. Felugrott, és hálóingben a gyerekei után szaladt, akik már a kapuban voltak. Szeretni akart, ölelni akart.</p> <p style="text-align: center"> </p> <p style="text-align: center">A huszadik századi háborúk mások, mint a régiek. Közeliek a szemnek, távoliak a szívnek. Azt pedig, hogy ez így nincs jól, csak az anyák tudják igazán.</p>richhttps://frankiefischer.cafeblog.hu/files/2019/12/hábor-150x150.jpg150150