A test hűsége a lélek hűségénél kezdődik. Mindig is ott kezdődött. Ez egyértelmű, nem vita tárgya.
Amelyik lélek átmenetileg vagy tartósan nem egészséges, tehát kibillen egyensúlyából, a hűtlenség veszélyének van kitéve. A lélek hűtlensége mindig a test hűtlenségét hozza, de a test hűtlensége nem mindig a lélek hűtlensége…
…ebből következik, hogy bár a testi hűtlenséggel elsősorban mindig saját magadat árulod el, nem a társad, a lélek hűtlenségével mindent elárulsz, mindent, ami szent… ami azért szent, mert életadó: a családodat.
Két példát hoznék fel.
Az egyiket a régi paraszti életből. Annyira szeretjük a hűség példájaként felhozni dédszüleinket, akik egy egész életet, akár hetven évet is lehúztak egymás mellett. Vajon hogy csinálták ezt?
Nem, nem úgy, ahogy gondolod. Igen jó eséllyel nem voltak mindig hűek testileg egymáshoz az évtizedek alatt, hiszen ugyanúgy voltak nehézségek akkor is, sőt, nagyobb nehézségek. A világháborúk és társadalmi, megélhetési problémák miatt, akár évekre is elszakadt egymástól a férj és feleség.
Az biztos, hogy erősebb volt az erkölcsük az istenhit, és konzervatív neveltetés miatt, de az is biztos, hogy ugyanolyan vágyakkal teli, érintésre és szeretetre vágyó emberek voltak, mint mi. A kapcsolat, a házasság, feltétel nélküli bizalmon alapuló véd és dacszövetség volt. Egymásban látták meg a feltétel nélküli bizalom lehetőségét. Azt, hogy a bizalom megléte okán, bármi is történjen, akár hűtlenség is, rendbe tudják hozni a kapcsolatunkat. Pontosan tudták, hogy csak egymásra számíthatnak.
Amikor az egyik házastárs hibázott, párja is vállalta a felelősséget vele együtt… ez a véd és dacszövetség.
Nem mondok újat: a régi időkben is volt félrelépés, és ezekből a „botlásokból” igen sok gyerek is született. Egy régi, paraszti szólás azt mondja, hogy: „az én tyúkom tojta, így az enyém”. Emiatt a szemlélet miatt, ezek a gyerekek családban nőttek fel, mert szüleik, a vérszerinti szüleik és azok házastársai, nem akarták eltüntetni a hűtlenség bizonyítékát, hanem felvállalták ezt a „botlást”:
a gyereknek nevet adtak, és felnevelték. A család status quo-jának fennmaradása érdekében. A túlélés érdekében.
Azzal sem mondok újat, hogy régen is voltak, és ma is vannak olyan férfiak és nők, akiknél irreális elvárás a testi hűség. Ennek, többnyire – de nem mindig – a gyerekkori érzelmi deficit, a rossz önértékelés az oka. Az pedig, hogy ma ennyi a hűtlenség… nos… el lehet gondolkozni két dolgon.
Az egyik, hogy mennyi szeretetet kaptak az elmúlt ötven, hatvan évben a gyerekek, lásd, bölcsőde intézménye, a nevelés áthárítása az intézményekre. Teljesen más a dajka szeretete, és teljesen más az anyáé…
El lehet gondolkozni azon is, hogy az emberek fejében nem egyenlő a válás a család széthullásával. Pedig az. Azért, mert a mai válások nagy részének célja, a testi, lelki, anyagi komfortérzet növelése. Sőt, maga a házasságkötés is ugyanezekből az okokból történik. Tehát, nem párválasztásról szól a történet, mely valós életet, hiteles életvitelt kíván meg, hanem a személyes komfort növeléséről szól. A házasság, sokkal inkább komfortnövelő eszköz lett mára, mint a lét alapja.
A másik példám mitológiai, és bármennyire is nem valóság ez a történet, mégis ebben lesz a válasz, amire kíváncsiak vagyunk a hűség természetével kapcsolatban.
Odüsszeusz történetét mindenki ismeri, de kevesen látják mellette felesége, Pénelopé történetének jelentőségét. Odüsszeusz hazatérése csak félsiker volt. Nem tudhatta tíz év barangolás után biztosan, hogy meg van-e még királysága és vagyona, ami létjogosultságát adja. Pénelopénak, teste hűségét nagyon nehéz volt tíz éven keresztül megtartani, hisz fiatal, életerős nő volt, az életkorának megfelelő vágyakkal. Viszont, a lelki hűség, az elköteleződés mindent áthidaló erőt adott neki. Persze, ott volt a kényszer is: ha Pénelopé félrelép, és abból gyermek is születik, halálra ítéli vele elsőszülött gyermekét, ő maga pedig kiszolgáltatottá válik. Odüsszeuszt pedig, amennyiben hazatér, megölték volna. Ott volt benne a félelem is, de teste nem lehetett volna hűséges ennyi időn át, tíz éven keresztül, ha lelkében nincs hűség… és a hit, hisz semmit sem tudott férjéről ezidő alatt. Nem tisztelte volna saját magát, sem gyerekét, sem férjét, sem addigi életüket, ha enged a test vágyának. Pénelopénak, ha élni akart testben, nem volt más útja, csak, hogy lélekben hű maradjon. Ezzel minden szerettét is megmentette… és nem mellesleg, egy királyságot is.
Odüsszeusz sikere abban rejlett, hogy nem ragadt le a nimfák szigeténél, a szex és a földi jó mámorában, továbbá abban, hogy olyan feleséget választott maga mellé, akiben meglátta a hűség lehetőségét, így megbízott benne, hitt benne… pedig, néha voltak kételyei. Mégis, valahogy jól alakult… vajon ez a véletlen műve lett volna?
(Ehhez a történethez fontos hozzátennem, hogy nem csak a nő maradhat hűséges, és nem csak a férfi lehet hűtlen, ahogy a megbocsátás is mindkét fél részére kötelező.)
Az életet élni kell, nem kínlódni, hisz mindannyian boldogságra születtünk. Ám fontos tudni azt, hogy mikor kell, muszáj, vagy mikor tilos lemondani a lélek hűségéről. Ezen, nem csak az életminőségünk, hanem szó szerint az életünk, a gyerekeink élete is múlik. Tehát, így kell párt választanunk, és saját magunk lelki fejlesztése sem kikerülhető.
Úgy gondolom, a lélek hűtlenségét nem lehet – és nem is szabad – megbocsátani. Azért, mert az már árulás. A házasság jövőjének az elárulása. Ha pedig nincs jövő, nincs értelme energiát belefektetni. Tovább kell lépni, egy olyan jövő irányába, ahol lehetőség van a boldogságra. Már csak azért is, hogy gyermekeinknek megmutassuk azt, hogy boldogan élni emberi kötelesség.
Mi nem vagyunk görög hősök, és más korban élünk, mint dédszüleink, de az élet, az érzéseink ugyanazok. Megcsalóként és megcsalatottként is.
Amennyiben valóban élünk, és igazából élünk, akkor igen, hibázhatunk is, és igen, van olyan, hogy megcsaljuk a másikat, vagy, hogy megcsalnak minket.
Ám az, hogy ezen a hibán túl kell-e lépni, túl tudunk-e lépni, és folytatni tudjuk-e életünket a családban, a házasságban, csak azon múlik, mennyire vagyunk lélekben hűségesek, azaz jobbításra, élettanulásra motiváltak. Nem pedig a haragunkon múlik, mert akkor bizony, a haraghoz vagyunk hűségesek, és nem társunkhoz, családunkhoz… sőt, még magunkhoz sem.
A lelki hűség és elköteleződés maga a bizalom. Élethosszig tartó bizalom. Nem férfiban és nőben, hanem magamban mint ember, és a másik emberben, akit választottam.
Bízok-e annyira a házastársamban, hogy őszinte legyek hozzá, és elmondjam, hogy hibáztam? Bízok-e annyira benne, hogy meg fogja tudni bocsátani nekem a hibát?
Bízok-e annyira magamban, hogy megbocsássak magamnak és neki?
Bíztam-e valaha abban, hogy ez valódi házasság, ami élethosszig tart?
…fontos kérdések ezek…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: