Miért engedd, hogy más is nevelje a gyerekeidet?

Szüleink tudták, hogy gyerekük akkor is biztonságban van és nevelés alatt áll, ha nincsenek ott vele. Biztonságban voltunk, mert figyeltek ránk a szomszédok, sőt az utca “idegen” embere is. Nevelésben voltunk minden percben, mert környezetünk, amiben éltünk, azonos erkölcsi normák szerint élt, azt nyújtotta és azt is várta el.

Szüleink mindig tudták, hogy mit csinálunk, hol és hogyan. A gyerekek akkor is keresték a rést a pajzson, de ha idegen, vagy kétes erkölcsi értékű ember került a közelébe, azonnal tudott róla a szülő, mert leadták neki a drótot… és tudott tenni ellene a biztonságunk érdekében. A közösség visszajelző rendszer volt, amivel védte a „sajátjait”, hogy holnap, tíz év múlva is biztonságos közösségben élhessünk… vagy akár húsz év múlva is, az utódoknak is az legyen.

Sőt, amikor a szomszéd, vagy az utca embere veszélyesnek ítélte erkölcsileg a helyzetet, amiben voltunk, amibe belekeveredtünk, azonnal közbeléptek: ránk szóltak, és nem feltétlenül szépen, mégpedig azért, hogy annak súlya legyen. Azonnali averzív kondicionálást* alkalmaztak, ami ugyan nem esett jól gyerekként, de amit a szülő megköszönt a másik, közbelépő felnőttnek, mert a gyereke és a gyerekét óvó közösség érdekében történt.

Miért volt régebben egyszerűbb?

Egyrészt, „kisebb” volt a világ, azaz, a lakosság fluktuációja, cserélődése. A családok évszázadokon keresztül ugyanazon a környéken éltek. Ebből adódóan egyértelműbbek, szinte azonosak voltak az erkölcsi értékek a lakókörnyezetben. A városok bérházaiban is megvoltak a falvak: az a 30-40 család, akik egy házban, háztömbben laktak. Azonos normákkal, a házban betartandó szabályokkal, és összetartásban éltek, mint ahogy a falvakban volt szokás. Nem minősült a másik család életébe való beleavatkozásnak az, ha rászólt a másik felnőtt a gyerekre, mert mindenki pontosan tudta, hogy nem a gyerekre irányuló gonoszságról van szó, hanem másról: ezzel a közösség életébe szólt bele a másik ember, a közösség minőségének fenntartása okán. Ezt a saját, és a másik családjának érdekében tette, joggal: ez adta a közösség hosszú távú biztonságát, és egyben megtartó, életben tartó erejét. Ez a fajta odafigyelés, olyan szocializációs közeget nyújtott a gyerek számára, ami felbecsülhetetlen érték. A gyerek számtalan életmód, életvitel mintával, megküzdési és konfliktuskezelési stratégiával gyarapodott, megtanulta a valódi toleranciát és együttműködést, a tisztelet fontosságát, megalapozta felnőtt szerepeit, megtanulta tervezni az életet, kialakultak az életcéljai, és megtanulta ellátni magát, mert elleste a számtalan, ugyanazon közösséghez tartozó felnőttől az “életet”.

És ami a legfontosabb, megtanult segítséget kérni(!) és adni. Jól.

Másrészt, még emlékeztek az emberek a két háborúra, a világválságra, a forradalomra, melyekben a túlélés szó szerint a közösségen múlt. A közösség pedig, csak a közösségen belüli azonos normákkal, erkölcsökkel tartható fent. Így működhet jól bármely közösség. Ennek érdekében pedig mindent megtettek: saját és a másik gyerekét is nevelték.

Közösségi kontroll vs. egyéni szülői kontroll

Tetszik, nem tetszik, a közösség szempontjából a mennyiségnek minősége van. Ha több ember mondja el a gyereknek, hogy ezt vagy azt nem szabad, mindenhonnan megerősítést kap arra vonatkozólag, hogy helytelenül viselkedett. Ez a megerősítés pedig bevésődik gondolataiba, erkölcsileg erősíti meg őt, egész(!) életére.

Legalább annyira fontos a közösségi nevelés, mint a szülőnek a gyermekére irányuló erkölcsi és érzelmi nevelése. Az, hogy a gyerek erkölcsileg és biztonság szempontjából minden pillanatában szem előtt legyen, csak úgy lehetséges, ha mi, felnőttek, közösséget építünk… amihez sok türelem, tolerancia, ön és emberismeret, érdeklődési készség a másik ember iránt, illemtudás, bizalom kell. Engedjük, hogy a közösség hasznára legyen gyerekünknek… engedjük, hogy rászóljon szomszéd, tanár, barát, zöldséges… és persze, meg kell tanítanunk azt is gyerekünknek, hogy tisztelje meg magát azzal, hogy elfogadja a felnőtt kritikáját, és arra is, hogy tudja azt, hogy abban a közösségben, amiben él, mely felnőttekben milyen mértékben bízhat.

Az ok, ami miatt megszűnt ez a jól működő rendszer, hogy a rendszerváltással egyidőben az értékválság is a nyakunkba zuhant.

A kommunizmus ideológiája megbukott, továbbá külső hatással, erőszakkal nem volt összetartható, működtethető a közösség, az ország.

Általános erkölcsi értékválság alakult ki, hiszen két generáció nőtt fel Isten nélkül, a régiek pedig már meghaltak. Tetszik, nem tetszik, a hagyományos istenhit erkölcsben tartotta meg az embereket és összetartotta a közösségeket, és így biztosította az egyén, a család túlélését.

A legtöbb, amit tehetsz gyerekedért, hogy közösségi nevelésben részesíted, hagyod, hogy az működhessen. Most béke van… de csak látszólag. Valójában ugyanolyan háború folyik minden nap a boldogulásért, mint a történelem folyamán bármikor… csak más eszközökkel, nem úgy, mint az igazi háborúban… és az sem garantált, hogy nem lesz többé világot felforgató háború…

A közösség, a közösségi nevelés a gyereked, a családod túlélését biztosítja. A hétköznapokban és a krízis helyzetekben is.

Gondolj csak bele, mekkora előnnyel indul az a gyerek az életben, akinek jól működő kapcsolati rendszere van, mert gyerekként ezt “örökölte” a szüleitől. Mennyivel könnyebben, hatékonyabban tudja majd a problémáit megoldani, ha gyerekként egy csomó mindent, mintákat látott, megtapasztalt?

Gondolj bele, ha baj van, hány emberhez fordulhat bizalommal majd a gyereked a segítségért?

Az élet nem “szóló-műfaj”. A jó élet pedig pláne nem az.

Nem mindegy, hogy egy-két lábon áll ez a természetes szociális és szeretet háló, vagy több tucaton. Arról nem is beszélve, hogy a közösség ereje sokkal, de sokkal nagyobb, és ha annak színvonala emelkedik, a családodnak, a gyerekednek is jobb, könnyebb élete lesz…

* Averzív kondicionálás: olyan tanítási-viselkedésformálási technika, amelyben a nem kívánatos viselkedésformák megjelenését ismétlődő büntetéssel vagy kellemetlen ingerek adásával szüntetik meg.