Tipikusan a buta férfi zsánere – azé a buta férfié, akinek érzelmi intelligenciája a zéróval egyenlő, bármekkora is az IQ-ja, akárhány diplomája is van. A buta férfié, aki nem tudja helyén kezelni saját problémáit, mert lelke gyermeteg… és kell neki egy anya a megerősítésben. A buta férfié, aki azt hiszi, hogyha megsimizik a fejét, az azt jelenti, hogy önmagáért szeretik.
Pedig nem… a férfi, aki gyerekszerepbe helyezkedik a kapcsolatában, az gyerek is… azaz, megfelelő beetetés után tökéletesen irányítható… annyira, hogy kérdései sincsenek, csak a függőség, mely halálos. Lélek- és élethalálos. Szóval borítékolható, hogy a buta férfi képes akár házasságát is egyik percről a másikra eldobni, egy ilyen nő miatt. Mert ugye, a házasság felelősséggel jár, míg a gyerek szerep pont ettől óv… persze, csak egy darabig, míg a buta férfi el nem veszi az ősanyát, és ki nem szolgáltatja magát azzal, hogy gyereket csinál neki… az ősanya akkor fogja az összes felelősséget, anyagi javakat, mindent, visszamenőleg, kamatostul megfizettetni a buta férfival. Ám, sajnos, akkor már a családi tápláléklánc alján lesz, és kizsigerelhető lesz… amit az ősanya meg is tesz. Okként és pajzsként a gyerekeit használva. Aztán, odébb áll, mosolyogva, azzal a mondattal, hogy „mindent megadtam neked, de te pöcs voltál”.
Az ősanya szül. Egy darabig, míg a szülés túlmisztifikált varázsával hódítani tud – presztizst tud kialakítani. Hisz, mi más biztosítaná megbecsültségét, anyagi jólétét, mint a sok gyerek… az apák által, akik a gyerekükkel együtt az ex felelősségét is magukra veszik – vagy rákényszeríti őket erre a bíróság. Az ősanya mellett felnőni csak a válással, az ezzel járó felelősséggel lehet… ha pedig ez nem történik meg, felnöveszti a teher a férfit. A bíróság előtt álló ősanya, már létével is azt kommunikálja, hogy ő mindent megtett, ami nőtől elvárható: szült… és a gyermeteg férfit is nevelte – elvileg felnőtté. Igen, az ősanya szül, sokat, mind más apától. Ez különbözteti meg a családanyától.
Willendorfi vénusz
Az ősanya szoptat. Bárkit. Kortól függetlenül, illetve, mégsem teljesen: a felnőttek közül csak a férfiakat. Életerőt ad, testileg és lelkileg. Eközben pedig belőled százszor többet vesz el, a férfiból táplálkozik, a hálájából, melyet kicsikar negédes viselkedésével. Az ősanya a melleivel hódít. Mi mással, hiszen az alacsony érzelmi intelligenciával, szeretethiánnyal rendelkezők nagy részét nem szoptatta az anyja elég ideig… mely deficitet a férfi pótolni kényszerül. És ki mástól kaphatná meg ezt, mint az ősanyától.
Az ősanya bölcs… tudja, hogy nem szabad megfeszülni az anyaság oltárán a hétköznapokban. Hisz nincs is erre ideje… viszont esze van, és minden kedvezményt, lehetőséget, segítséget, amit ki tud csikarni a világtól ősanyaságának presztizse okán, megszerzi. Az ősanya nem végez termelő munkát, nem is vágyik rá, ebben különbözik a nagycsaládos édesanyáktól. Ő nem alkot… nem alkot másnak, és nem alkot mást, mint saját magát. És tudja, hogy azt kell adni bizonyos – sajnos egyre több – férfiaknak, amire annyira vágynak: anyát. Azért, hogy beszippantva őket saját családjába, elvehesse tőlük azt amire további funkciójához szüksége van.
Az ősanya okos… nőként biztosan az. Tudja, hogy a férfiak imádják a gyermekszerepet, így mindig akad férfiutánpótlás. Épp ezért, nem tesz sokat a férfiért, hisz had hulljon a férgese… és hát, minden ősanya nőiességének jót tesz, ha néha a végzet asszonyaként is rátekinthtenek.
Az ősanya irányít… a gyerekeit, a családját, de leginkább a férfit… a szeretet mézesmadzagával, lágyan hívogatva az érzelmi hazugságba… merthogy, az igazi szeretet az egyenrangúságon, méltányosságon, az együtt munkálkodáson alapszik, nem alá és fölérendelt szerepen, viszonyon.
Az ősanya, istennő. Imádja ezt a szerepet. Jobban, mint az anyaságát, pedig istennő címkéjét a szülés mutatványával éri el. Amúgy, az ősanya tényleg istennő… kiemelkedő képességei vannak az érzelmi logisztikázásban… a baj csak az, hogy azt annyira önzőn teszi, hogy a férfi belepusztul ebbe…
Az ősanya rombol… házasságokat, gyereklelkeket, más gyerekének lelkeit, akiktől elveszi az apjukat… miközben ő egyre növekszik az anyaság túlmisztifikált létében, és megfelelő status quo-t, egyensúlyt tud fenntartani saját családjában. Az ősanya nem lojális nőtársaihoz – csak magához. Az ősanyának nincs riválisa… mert elpusztítja őket. Szerinte intelligensen, de valójában alattomosan, sunyin, mindent, minden tudását és tapasztalatát felhasználva, különleges érzékkel.
Az ősanya fénye idősebb korában sem kopik meg. Ilyenkor keresi azokat a férfiakat, akik lehetőleg már nem tudnak nemzeni, viszont van annyi egzisztenciájuk, amivel biztosítják neki a pihenési lehetőséget… hisz az anyatevékenység és életvitel igen kimerítő feladat… itt az ideje bepótolni az összes elszalasztott nyaralást, utazást, éttermet.
…és az öregedő ősanya lesz az, aki ezt a férfit kidobja az öregotthon szemétdombjára, hogy nyugalma legyen… hisz ő nem ápolónő… hanem anya… a saját gyerekei anyja, akiktől maximális hálát és lojalitást vár önfeláldozó életéért cserébe…
A férfi pedig, majd sírhat az otthonban, magányosan, a nyíló ajtóra csillanó szemmel, reménykedve, hogy megkapja, amit ígért neki az anyaabszolútum: a gondoskodást.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: