Romániában kitört a forradalom. Tizennyolc éves voltam. Akkor, előtte alig tíz évvel tudtam meg, hogy ott azért élnek magyarok, mert régen az országhoz tartozott onnan egy rész. A suliban ezt sosem mondták. Meg otthon sem. Csak Nagybátyám mondott néha annyit, hogy sok magyar él a világban, sokkal több, mint amit én gondolok. Hát, én nem gondoltam semmit, mert azt hittem, hogy azok a magyarok, akik nem itthon élnek, azok azért élnek máshol, mert más országhoz akarnak tartozni. Szó sem esett arról, hogy ez nem választás kérdése volt. A suliban a lényeg az volt, hogy mindent tudok a Szovjetunióról, meg a francia forradalomról – a sajátjainkról pedig egy szó sem esett… hát, ez azért nagyon gáz… mármint, hogy hazudtak nekünk a suliban.
Diszkóban voltam, és felszedtem egy normálisnak tűnő pasit. A századikat, mert épp a hedonista korszakomat éltem. Másnap délben az ágyában ébredtem, arra, hogy bejött, és kávézni hívott. Fura, hogy abban a pillanatban még leszartam a világ működését, mert a bennem dúló háború sokkal jobban foglalkoztatott, mint bármi más, aztán pár perccel később megfordult velem a világ. Hedonizmus… valamikor régen, nagyon régen már abbahagytam az aggódást…
Valamikor kicsiként, a felnőttek beszélgetéseiből rájöttem, hogy a világot el lehet egy gombnyomással pusztítani – ami nem rajtam múlik, így tök felesleges bármilyen világdúláson aggódnom… aztán, kiléptem a konyhába. A kávémat várva, hogy felébredjek… hát, felébredtem. Csak nem a kávétól.
A homályos, hatalmas, régimódi konyhába lépve furcsának tűnt, hogy a család minden tagja csak a tévére bámult. (A tévé, akkor még nem tekintetet és lelket beszippantó gazdasági és politikai eszköz volt, hanem egy választható opció, melyen mindig győzedelmeskedett a „face to face” kapcsolat, a valós élet, a helységbe belépő iránti érdeklődés.) Első blikkre azt hittem, hogy valami ócska, régi dokumentumfilm megy a tévében. Biztos valami klasszikus dráma, gondoltam, ami leköti az idősebbek figyelmét. Emberek lőnek egy fal felé, aztán két ember összeesve fekszik a földön. Egy férfi és egy nő.
Milyen film ez? Hogy-hogy nem ismerem? Én minden klasszikus háborús filmet ismerek, mert Anyuval mindet végig néztük…
Megakadtam. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ez nem film.
A színészek nem így esnek össze, nincsenek így, természetellenesen kitekeredve a földön. Ezeket az emberek igaziak, múltjukkal, jelenükkel, távozó lelkükkel… és tényleg megölték őket. Előttem.
Látni, magát a halált, azt az ürességet, az üresség döbbenetét megízlelni, ahogy elveszik valakitől az életet, iszonyatos érzés. Még akkor is, ha olyan emberek életének utolsó pillanatairól van szó, akik népnyúzók, gyilkosok. Mégis azt éreztem ott legbelül, hogy elvenni valakitől az életet olyan, mint meglopni Istent.
Ha Ceausescu gyilkos volt, az az ő személyes bűne, az pedig, hogy megölte őt egy másik ember, vagy több ember kollektívan, a másik, a többi ember személyes bűne. Nincs feloldozás, Jézus pedig sír, mert Istent játszunk.
Szembesültem azzal, hogy milyen könnyű ölni, és milyen könnyű megmagyarázni azt.
Szembesültem azzal is, hogy ha ez ilyen könnyen megtörténhet, akkor bárhol és bármikor megismétlődhet. Átléptünk egy határt. Amit kurvára nem kellett volna. Káoszt, labilitást, őrületbe hajló dühöt láttam és éreztem Románia népén, vagyis inkább nem a népen, hanem tetteikben. Nem a felszabadult boldogságot éreztem, mint a mesék végén, amikor meghal a gonosz. Nem boldogságot éreztem, amit elvileg kellett volna, elvártak volna tőlem. Azt is éreztem, hogy a másik ember megszüntetése a cél, nem pedig eszméinek, további tetteinek a megszüntetése. Nem értettem, hogy miért kell az eszme gazdatestét is elpusztítani. Nem lehetünk ennyire végletesek, mert csak buta emberek vagyunk, nem a Bölcs Isten. Nem az elkülönítés, jogfosztás volt a cél, mert igazságtalan és rossz emberek voltak, hanem az élet megszüntetése. A személyes bosszú volt jó ideológiába csomagolva. Nagyon furcsa és egyben rettentő érzés volt.
Örülnöm kellett volna a tömegek örömének, hiszen a magyaroknak „drukkoltam”, de pontosan tudtam, hogy ez nem egy focimeccs, ahol a drukkolás a dolgom. Ez az élet vagy halál nevű iszonyatos játék, amiben mindenki csak veszít. Ki az életét, ki a normáit. Megrémültem. Nem csak a látványtól, hogy a valóság rongybabái, a lélek nélküli testek ott voltak a szemem előtt. Az rémített meg igazán, hogy egy ember magánügyét, a halálát, az egész világ láthatja és kéjeleghet rajta. Kiszolgáltatja eme nemes és megismételhetetlen, intim pillanatot azoknak, akik ezen élvezkedni akarnak. Nem a bukását, hanem a halálát, az egyik legbensőségesebb dolgot láthatja bárki, bárhol.
Azt érezem, hogy a sorsunk, egész Európa sorsa innentől, erre, a „halál egyenes adásban” dologra fog épülni. Valami elindult. Nem az irgalomra fogunk építeni, ami élet, és kötelesség, ha Jézusra tekintünk, hanem erre. A halálra. Az pedig, hogy tévében láttuk mindezt, ami eddig a szórakoztatás elsődleges eszköze volt, egyenesen letaglózott. A halál nem szórakoztató. Főleg nem egy otthonban, a családok otthonában.
Milyen életünk lesz ezután, ha ezt kell látnom a tévében? Mire való egyáltalán a tévé?
Eddig csak fiktív gyilkot láttam a Colombo-ban, Derick-ben, Kojak-ban. Most egy, a népharag által „elfogadhatóvá” tett valódi gyilkosságot. Kételyeim lettek a jó és rossz fogalmát illetően. Ahogy a szabadság fogalmát illetően is. Volt a nép-rabság, és most lett egy olyan szabadság, ami a halál kultúrájával rabságba taszít mégis. Milyen ostoba az ember…
Értem a népharag fogalmát, és azt is, hogy van, amikor nincs helyes út. De ez akkor is megrázó. Mert nyilvános volt. Nyerseség, csupaszság, szimplaság, az ember gyarló természetére való rádöbbenés… és a gyász lehetőségének hiánya. Embertelen. Emberhez nem méltó. Mert pusztító. Romániában új világ kezdődött, a jogosság vérén taposva.
Akkor és ott, a „jó oldal” győzött, de az erkölcs porba hullott, és a tévéből a tekintetembe visszarepkedő por csípte a szemem. A gonoszt csak a még nagyobb gonosz képes elpusztítani, mert neki van rá eszköze. Aztán, majd magyarázat is akad, utólag. Mindenki örült a magyarság szabadságának, de ugyanakkor megrendült volt, hogy azt így, ilyen áron kellett megkapniuk.
…1104 halott, és még kettő…
…és hányan haltak meg erkölcseikben, abban a 10 napban…
…Európa elveszett… a tévé által…
A tébolyt mindenki érzete a történtek kapcsán, akiben ott volt Isten józansága. Nem csak itt, hanem odaát is. Aminek hatására pár héten belül megindultak a magyarok Magyarországra. Ide, egy olyan világba, amiről fogalmuk sem volt, mert a szenvedélyes hazaszeretet és kalandvágy elvakította látásukat… a veszedelembe jöttek.
Egy félig kész társadalomba, ahol a régi erkölcs már nem, az új pedig még totálisan bizonytalan volt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: