– Anyu! Mi baja volt a nagyinak? – kérdezte az örökmozgó, mindig kérdező kisgyerek.
– Fájt a szíve, és meggyógyították a kórházban – mondta az anya.
– És nagyon fájt neki? – indult meg az újabb kérdés.
– Nem tudom. Biztosan. De szerintem az fájt a mamának a legjobban, hogy nem voltunk vele. Ezért megyünk most hozzá. Biztos hiányoztunk neki. Apa is meg te is, hisz apa a mama fia, te pedig az unokája vagy. Rossz volt neki a családja nélkül, a sok beteg és orvos között – magyarázta az anya – …azért megyünk hozzá, hogy érezze, hogy szeretjük.
– És apa mikor jön? Munka után?
– Igen. Délután, ha végzett. De inkább mond el, hogy mi volt ma az oviban. A mama is biztos meg fogja kérdezni.
– Képzeld a Zoli az ebédnél az asztal alatt összekötötte a Zsófi és az Ági cipőfűzőjét – kacagta huncutul a fiúcska – Anya! Annyira buták a lányok. Visítottak és bőgtek, mert amikor fel akartak állni az asztaltól, akkor elestek.
– És te is nevettél rajtuk? Mert nem szép dolog kárörvendőnek lenni, és mások nyomorúságán nevetni – intette meg anyja szelíden a gyermekét – …inkább úgy kell megmosolyogtatni az embereket, hogy az mindenkinek jó legyen. Ne bántson senkit. Például segíthetnél a mamának a kertben. Annak biztos ürülne. És nevetne is, mert boldog lenne, hogy ilyen ügyes ,kisonokája’ van. Tudod a mama már öreg, és beteg. És magányos. Apád mindig dolgozik, és alig jut ideje a mamára. Úgy gondoltam, hogy minden délután át kellene jönnünk a mamához, hogy vele legyünk egy kicsit.
– Anyu. Ha a mama az apu anyukája, akkor miért nem vele él? Akkor többet lennének együtt, és nem hiányozna annyira a mamának a gyereke – ötletelt a kisfiú.
– Igen. Ez így van, de akkor neked hiányozna az apád. Nem lakhat apád egyszerre két helyen – válaszolta az anya.
A kisfiú mélyen elgondolkozott ezen a dolgon, és észre sem vette, hogy közben megérkeztek a nagymamához.
A nagyi lassan haladt botjával a kapu felé. Még kapkodta a levegőt a beteg szíve miatt. A gyerekbe egy érdekes érzés, a lelkifurdalás költözött. Szerette nagyanyját, de még jobban apját. Miközben anyja és nagymamája örültek a viszontlátásnak és a gyógyulásnak, őbenne csak a feloldhatatlan lelkifurdalás nőtt percről percre, hogy elveszi fiát a nagymamájától. Épp most, amikor beteg, és a legnagyobb szüksége lenne rá. Leült az egyik sarokba egy sámlira, szótlanul és tépelődve. Akárhogy is akarta apja idejét igazságosan beosztani, mindig a lehetetlenség korlátaiba ütközött.
– Kettő kellene apából – gondolta – …akkor mindenkinek jutna belőle. A mamánál is lehetne, és velem is. Sőt. Három kellene. Akkor a harmadik dolgozna, és még több ideje lenne ránk.
Ekkor megvilágosodott.
– Mama! Ki mehetek játszani a sufniba? – kérdezte.
– Persze. Menj csak, de vigyázz magadra. Vannak ott szerszámok. Nehogy valami baleset érjen – szólt utána nagymamája.
A kisfiú apró talpai nagyokat csattantak a betonon, annyira sietett, hogy zseniális, családmentő ötletét megvalósítsa. Belökte a sufni nyikorgó ajtaját, és munkához látott. A régi komódból előszedte apja zöld színű kerti munkákhoz használt overálját és sportcipőjét, és egy nylonzacskót. Aztán megkereste a rongyokat, amiket nagymamája gyűjtögetett a meszelés utáni takarításhoz. Gyorsan dolgozott, tudta, hogy, ha igazi meglepetést akar, akkor vacsora előtt el kell készülnie. Mielőtt keresni kezdik. Kitömte az overált és a zacskót rongyokkal. Egy régi golyóstollal arcot kanyarintott a kitömött zacskónak, és az overálhoz kötözte a spárgával, mintha egy igazi ember lenne. A cipőket a cipőfűzővel hozzákötözte a kitömött overál aljához. Annyira dolgozott apja másán, hogy mire feleszmélt, a nap már lemenőben volt.
– Ez így jó lesz – gondolta.
– A mama nagyon fog neki örülni. Kiültetheti, a kertben esténként beszélhet hozzá. Nem lesz annyira magányos – és elmosolyodott. Lelkében már nem érezte a nyomasztó lelkiismeret furdalást.
– Már csak valahogy talpra kellene állítani – gondolta. Vonszolta a rongybabát jobbra, balra. Próbálta beleültetni a régi karosszékbe, de mindig eldőlt a pótapa. Ránézett a spárgára, és zseniális ötlete támadt. Egy hatalmas mozdulattal átdobta a gombolyagot a kilógó gerendán, és a végére kötötte a rongybábút a nyakánál fogva. A spárga másik végét pedig egy kilógó szöghöz akarta rögzíteni, de rövidnek bizonyult a madzag. Rendíthetetlenül dolgozott, hogy apja rongymása végre lábra álljon valahogy. Teljesen kimelegedett a nagy munkában… csak húzta, húzta a madzagot, apja mása pedig a sufni közepén a levegőben himbálózott… sehogy sem lehetett kitoldani a madzagot…
A sufni ajtaja nyikorogva tárult ki. Aztán már csak azt látta a munkában kimelegedett kis unoka, hogy hőn szeretett mamája összecsuklik az ajtóban, mert fiát vélte látni egy kötélen lógva, sufnija gerendáján…
Kommentek