Margit körúti Ferences templom
A várost átszelő folyó és a gazdagok paradicsoma között, volt egy színesre sikeredett életterület. A széles és forgalmas, villamosos körút. Kellemesen hűvös mellékutcákkal, megmásított történelemmel, galambokkal és vénlányokkal. Trafikokkal, mozival, cukrászdával, templommal, zeneiskolával és játszótérrel. Innen nyílt a poros, pesti bérházak árnyékában, a világ leghuzatosabb mellékutcája is.
Egy vanília és citromszagú kicsi csodaboltban árult mézeskalácsot két, meghatározhatatlanul és hihetetlenül öreg, édes illatú és huncut mosolyú néni. Testvérek voltak, és özvegyek. Talán a férjmentes élet tette őket annyira kedélyessé és öreggé. Nem csak a finom házi mézeskalács miatt álltak hosszan kígyózó sorban szombat reggelenként az emberek. El akarták lesni a szép élet és szép öregség titkát a testvérektől.
Egy utcával arrébb, a bérházak és a belváros otthonos stílusát megakasztva egy szürke, hideg, betonkocka épület fészkelte be magát egy foghíjas telekre. Itt volt a három harsány, vicces kedvű hentes boltja. Kívülről nagy, piros öntapadós betűvel írták ki a kirakatba, hogy: Tőkehús kapható. A környék jó humorú kamasz fiai természetesen, itt is lekaparták félig, rövidre az ,ő’ betű vesszőjét, így lett ,tökehús’ a dologból. A három életerős férfi élvezte azt a pozíciót, amit az általános áruhiány játszott a kezükre. A pultban nem volt gyakorlatilag semmi, de aki ide járt rendszeresen vásárolni, érdekes módon mégis tele szatyorral és elégedett mosollyal indult hazafelé.
Tovább haladva, a sarkon egy zöldséges üzlet volt. A maszek tulajdonos pechjére pont ott, ahol a legnépszerűbb villamos kanyarodott, többnyire az utcával együtt. Többnyire. Merthogy, nagy riadalmat keltett, amikor egy szombat délelőtti vásárló tömeg felé vette az irányt a csilingelős jármű, elhagyva hű barátját, a sínt.
Az ilyen apró bakiktól eltekintve, a kereskedelem ezen sarkalatos pontjai meghatározták az itt élők hangulatát. Lélekemelő volt itt lakni. Íratlan szabályokkal. Nagyikkal, unokákkal, tacskókkal. Bőrtokos zsebrádiókból recsegő dallamfoszlányok visszhangjával, és tányércsörömpöléssel. A budai bérházaknak jellegzetes szaga, az átható pörköltes, vaníliás-sütis dohszag nélkülözhetetlen velejárója volt itt az otthonérzetnek, a lét biztonságának. A templommal szemközti ház hatalmas, masszív és úrias volt. Büszke és elegáns, fekete, vasveretes kapu választotta el az itt élők magánéletét a villamos és az áthaladó idegenek csörömpölésétől. A kapu tiszteletre méltó korát, nyikorgásának tekintélyt parancsoló visszhangja hirdette. A fény és a huzat tolta egyre beljebb az embert a plafonig érő, kecsesen keskeny, többszárnyas lengőajtóig. Párba rendezett csiszolt üvegei visszaverték a feleslegesen kíváncsiskodó fénysugarakat. Mögötte megnyílt a titkos belső világ. A tágas és sejtelmes aula hátsó harmadából fekete, kovácsoltvas csipkével leválasztott levegős lépcsőház kacsintott ki. Fel, az ötödik emelet tetejéig. Széles, fényesre kopott, krémszínű csigalépcső csalta a tekintetet, lépcsőről lépcsőre az ég felé, melynek közepében szépséges, “feketevas” csipkecsőben emelkedett nyikorogva a lift. Réz gombjai érintésre vágytak, a benne lévő hatalmas tükör, pedig arra, hogy azt lásd benne, ami vagy.
A lépcsőház, vakítóra meszelt falába, hosszúkás, homályos ablakok ütöttek rést a fénynek, barátságosan bevilágítva mindent. Víztükör módjára verték vissza a hideg falak az életeket, megrekesztve őket ebben a múltat és jelent magába záró magas, tágas helységben. Minden emeletről három ajtó nyílt. Kettő az életekbe, lakásokba. A harmadik – jobbra a legszélső – a levegőbe vezetett. A legfelső emeleten, egy egyszerű fehér faajtó nyílt a semmibe. Amikor kinyílt, annyi fény áradt be, hogy hátra kellett lépni, megadva neki a tiszteletet… és a lehetőséget, amivel kedveskedni akart: a helyet, ahová a sárga fény omlott, hogy azon léphess ki a “könnyű semmibe”, a függőfolyosóra. Az egyedi, félkör alakú lépcsőház öregedő falát kívülről ölelte át a függőfolyosó. Könnyeden és ívesen, mintha angyalok tartották volna az ujjuk hegyével. Innen volt a legszebb a kilátás a Dunára, a Parlamentre, és annak kupolájára. A ház a Duna parti bérházak kopott királynője volt.
Ide tértem vissza húsz év után az anyámmal, látogatóba. Karonfogva szívtuk be a lépcsőházban, az aulában, múltunk pörköltszagát, és lökdöstük a lengőajtót, élvezve a nyikorgást, eljátszva a múltat. Az otthon biztonsága ránk mosolygott, és mi visszamosolyogtunk. Siettünk a lifthez, kimondatlanul versenyeztünk a lehetőségért, hogy megnyomhassuk a rézgombot. Ugyanúgy, mint régen. Ugyanolyan csillogó izgatottság uralkodott mindkettőnkön. Megéltük még a másodpercek töredékét is, felfogtuk és elraktuk a szívünk legbensőbb védett zugába, hogy egyszer elő tudjuk venni és újra élni. A lift meleg barna fa-falára feszítettem a tenyerem, megmarkoltam az alumínium korlátot, hogy ugyan olyan-e a tapintása, mint régen. Ugyan olyan volt. Felnéztem és láttam magam a tükörben. Múltban ragadt gyerekszemem lelkesen nézett vissza belém. Végig húztam az ujjam a tükör szélén, ellenőrizve a csorbulásokat, hogy meg vannak-e még. Hirtelen rándulással kezdődött az utunk az angyalok magasságába. A tükörből láttam az ismerős emeletek ismerős ajtóit lassan zuhanni. A kovácsoltvas rács mintái elmosódtak emelkedés közben. Aztán megérkeztünk. Nagy lendülettel nyitottam ki a rácsos ajtót, elfeledkezve, hogy mindig visszacsapódik. A hideg vas keménysége, szeretettel csapódott a homlokomnak. Fájt, és most határtalanul örültem ennek a fájdalomnak. Egy, ezután soha meg nem ismételhető életérzés volt ez, amit becsülni kell. Megálltunk a kopott faajtó előtt, ami a galambokhoz és angyalokhoz nyílik. A kilincs felé nyúltunk mindketten. Anyám önfeláldozóan visszahúzta a kezét. Ráfontam az ujjaimat a kilincsre, és úgy éreztem, hogy visszakaptam a múltat egy rövid ölelésre. Kilöktem az ajtót és önkéntelenül hátraléptünk. Szikrázó fény hullt kristályporként a lábaink elé. A múlt ropogó aranyán lépdeltünk, kifelé a függőfolyosóra. A világ tetején voltunk, a mi világunk tetején, saját galambjaink és angyalaink között.
A lakás ajtaja kopott fehér volt, és félig nyitva. Már vártak minket. Belecsúsztattam az ujjaimat anyu kezébe, bátorítást remélve. Puha volt és az izgatottságtól hideg, erőtlen. Beléptünk. Elindultunk a hall felé. Minden repedést látni akartunk és a magunkénak akartuk tudni egy pillanatra. Egy soha meg nem kopó filmet forgattunk a szemünkkel. Bejártuk az egész lakást, régi helyünket keresve benne a visszatérő emlékeink között. Aztán megálltunk a nagyszoba közepén. Haza értünk mindketten.
Azok az emberek, akiket magunkkal hívtunk, hogy segítsenek elvinni közös múltunk bútorait, tették a dolgukat. Egy rokonunké lett a lakás, már nagyon régen, évekkel azelőtt. Ritkán használták. Egy befektetés lett. Nekünk a boldog percek kincses doboza volt ez a hely. És most kinyitottuk ezt a dobozt, ami ránk ontotta az érzések forró páráját.
Kirohantam a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót és levegő után kapkodtam lehajtott fejjel. Megláttam az ajtó zárjában a rézkulcsot. A gyerekkori fogócska közben ez a kulcs volt az utolsó menedék. Ide, a fürdőszobába futottunk be gyerekként, és gyorsan bezártuk az ajtót magunk mögött, lehetőséget sem adva a fogónak arra, hogy hozzánk érjen. Gyorsan cselekedtem. Lehúztam a vécét. A víz zubogása hangos volt, ahogy reméltem. Elfordítottam a rézkulcsot, és azzal a mozdulattal ki is húztam a zárból. Kezem a zsebembe tettem, benne a rézkulccsal. A világ minden kincséért sem engedtem volna ki a markomból, azt hiszem. Kinyitottam az ajtót és elnézést kértem menekülő, önuralomtól mentes viselkedésemért. Nagyon kimérten és óvatosan elmosolyodtam. Cinkosan és bátorítóan néztem anyámra. Láttam, hogy elbizonytalanodik. Ismert, és nem értette a magabiztosságomat, ott és akkor. Miértek százai cikáztak tekintetében. A bútorhordók gyorsan dolgoztak. Nyugodt voltam, mert az emlékeink, a boldog perceink a kezemben voltak. Mind. Pár éve, a varázzsal együtt lopták el a lakást anyámtól…
Most én is loptam. Lopásnak éreztem, amit tettem. Elloptam a lakás lelkét. És vele minden varázsát. Magunknak. Minden egyes ellopott boldog percem, percünk visszavettem. Visszaloptam életünket… és büszke voltam rá. Eufórikus állapotban jutottam ki a lakásból egyetlen pillantást sem vetve a falakra, amik látványának egy órával ezelőtt annyira örültem. A függőfolyosón megvártam anyámat, határozottan fogtam meg a kezét, és húztam őt a lépcsőház felé. Összeszedetten menekültem, lassan és kimérten, nehogy az utolsó pillanatban valaki észrevegye, hogy mit tettem… lopni bűn, a legnagyobb… ezt az útravalót kaptam anno, nagyanyámtól… most mégis ott volt a birtoklás büszke ténye…
Szinte feltéptem a lépcsőház ajtaját. Kinyitottuk a liftajtót. Annyira lendületesen léptem bele, hogy a régi lift nyekkent egyet. Meg akartam osztania az első adandó alkalommal, az anyámmal az örömömet, a tettemet, a tulajdonomat… a tulajdonunkat. Már kattant a zár, és megnyomtam a Földszint gombot. A szemébe néztem, kivettem a kezem a zsebemből, szorosra csukott marokkal. A szeme elé emeltem a kezem és azt suttogtam:
– Nézd… mi van nálam…
Zavartan nézett rám. Lassan kinyitottam a tenyerem. Ránézett a rézkulcsra. Mosolyogva sírt, ahogy én is.
– Te bolond vagy – állapította meg, és átölelt.
Az idők változnak. Nehéz visszamenni oda, ahol felnőtt az ember. Talán az idő múlását nem lehet megemészteni. Vagy azt, hogy a gyerek csodavilágot hagytuk elveszni, valahol útközben… valahol út közben megfosztottak minket lelkünk csodájától. Hát… én visszaloptam magunknak a lakás lelkét, az emléket, hogy élő és jelen legyen.
A kulcs sokáig egy kicsi tárcában volt a táskában. Mindig magamnál hordtam. Vigaszt adott bárhol, bármikor, ha a kezembe vettem.
Ház… mint a régi fogócskánál… ház… érinthetetlen gyermeki boldogság… ház…
Ha néha kinyitom a tenyerem, amikor bánat ér, odaképzelem a kulcsot… mert a kulcs méltó helyre lelt. Édesanyámmal van, egy márványlap mögött. Én tettem a biztonság rabságába… ahonnan egyszer kiszabadítom anyámmal együtt, ígéretem szerint.
Kommentek