Dolgozatomat az ételfüggőségről, azon belül a kakaó és só függőségről írom. A saját függőségeimről.
A kakaófüggőség óvodás korom környékén kezdődött, amikor hozzászoktatott Nagymamám a reggelihez járó, mindennapi kakaóhoz (este pedig az imához). Annak oka, hogy miért kaptam minden reggel kakaót, úgy vélem, az volt, hogy nem volt alkalma az élet viszontagságai miatt ilyen luxuscikkekkel megajándékozni négy gyerekét.
Mivel egy fedél alatt éltünk, és egyetlen lányának a lánya voltam, így egyben kedvenc is, nálam pótolta be ezt. Szeretetből. Nyolc éves korom környékén már naponta 3-4-szer jártam rá a kakaóporra, ami korlátlan mennyiségben volt jelen a konyhaszekrényben, és hozzáférésem is korlátlan volt.
Ugyanez volt a hozzáállásom a sóhoz is, ám azt tiltották, eldugták, mert Anyám urológián dolgozott, és látni vélte a só ilyen mértékű fogyasztásának veszélyeit. Visszatérő mondata, amin a mai napig mindig elmosolyodok, az volt, hogy „ne zabáld azt a sz@rt, mert k.va drága ám az új vese.
A sót a markomba öntöttem, és a tenyeremből nyaltam, többnyire titokban, sőt, néha még a mosogatást is bevállaltam, hogy amíg a felnőttek a szobában beszélgetnek, addig nekem hozzáférésem legyen a sóhoz. Később, mivel Anyám látta, hogy ha kell, akkor kikutatom, ellopom, kompromisszumot kötött velem, hogy csak kenyérre szórva ehetek sót. A családi ebédnél és vacsoránál nem volt sótartó az asztalon – miattam -, kivéve a nagy családi összejöveteleket. Akkor úgy csináltak a felnőttek, mintha nem vennék észre, hogy a zsebembe szórom, spájzolok. Mosáskor viszont megőrült Anyám, amikor a szennyes tartó alján sóföld keletkezett. Ebből mindig vita volt, de sosem mondott semmilyen alternatívát arra vonatkozólag, hogy hogyan tudok úgy sót lopni, hogy az neki is jó legyen.
Kakaófüggőségemet csak fokozta, hogy Anyám és Nagymamám nagyon szerettek sütni-főzni, és kísérletezni is, aminek egyik eredménye egy csokikrém lett, amolyan titkos családi recept. Nagyjából olyan, mint az amerikai csokitorta krémje – de csak nagyjából. Már tudom – mert megörököltem a receptet -, hogy ebbe a krémbe – egy tortányi krémbe – 500 gramm kakaópor kell.
Átlagban fél, háromnegyed tortát ettem meg egy délután alatt, az ünnepek alkalmával. A piskótát nem annyira élveztem, de arra volt kenve, így muszáj volt azt is megennem. Ezért mindig két torta készült, hogy mindenkinek jusson. Gyerekkorom fénypontja, és egyben – azt hiszem – a függőségre való rádöbbenés pillanata az volt, amikor Anyám véletlenül porcukor helyett finom sót szórt a krémbe, ami csak a torta felvágása után derült ki. Mindenkinek kifordult a süti a szájából, én meg csendben faltam, ahogy bírtam. Amikor mindenki számára nyilvánvalóvá vált a hiba, kiszedték a kezemből a tányért, amit nagy küzdelmek árán visszaszereztem, sőt, megígértem, hogy semmi bajom nem lesz tőle, és meg bírom enni az egészet. Mármint a tortát. Anyám úgy gondolta, hogy hagyja. A legrosszabb, ami történhet, hogy kihányom, és legalább megundorodok a sótól. Nem így lett.
A karácsonyi szaloncukorból Anyuék mindig azt dobozt vették, amiben volt csoki krémes is. Azért, hogy ne egyem meg az összest a madzagolása közben, azt mondta nekem Mama, hogy ha Szent Este előtt eszik valaki a szaloncukorból, annak megbüdösödik a szája. Kegyetlen hazugság volt tőle, de hatásos. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ha nem mondja, akkor sem ettem volna belőle meg mindet előre, mert arra nevelt, Jézus születésnapján a minimum, hogy jónak kell lenni.
Apám is szembesült a só és kakaófogyasztási szokásaimmal, és mivel elvált szülők gyereke voltam, inkább engedte a dolgot. Nem szólt a sóért, sőt, ott jobb volt a só, mert párásabb volt a levegő és kissé összetapadt, amit nagyon szerettem. Minden alkalommal, amikor jött értem, vagy nála voltam, kaptam csokit. Ám nem volt mindegy, hogy milyen csokit, mert nem ettem meg a nugátokat, meg a kakaós-hazugságokat, csak az igazi csokoládét. Egyik unokatestvére Bécsben lakott, onnan szerezte be a jobb csokikat. Egy idő után, egy időre az apai becenevem Csokipusztító lett. Amikor nem volt pénze csokira, akkor sűrű kakaópor, cukor, tej masszakombinációt adott bögrében, kissé megmelegítve, ami, ha nem voltam túl mohó, rádermedt a kanálra, és így finomabb volt. Ezt később kekszporral dúsította, mert rájött, hogy ezt nem bírja anyagilag a szűkebb téli hónapokban, meg hó végén.
Só evési szokásaimnak az vetett nagyjából, de csak nagyjából véget, amikor tizenöt évesen vesemedence gyulladásom lett. A kórházban, az akkori protokollnak megfelelően, a vizelet fajsúly mérését úgy végezték, hogy vacsorára két tojásos rántottát adtak kenyér nélkül, amibe nagyon sok sót tettek. Azt, hogy pontosan mennyi volt, nem tudom, de még nekem is kicsit soknak tűnt, amikor megkóstoltam. Nem ihattam egész éjjel vizet, majd reggel vizeletvizsgálatot végeztek. Az eredmény nem lett megfelelő, így gyógyszert kaptam. Vesehomokra gyanakodtak. Ultrahang akkor még nem volt a kórházban, így nem tudták, hogy nem vesehomokom van, hanem vesekövem. Ma már tudom, hogy a vesekő képződésének okai között szerepel a só és a porkakaó. Akkor még csak a sóra mondták ezt, a kakaóra nem. A vesekő eltávozott, aminek keserves fájdalma miatt visszafogtam a só fogyasztást. Ez nagyjából annyit jelent, hogy nem eszem önmagában a markomból, de nagyjából úgy fogy, mint a kisgyerekes háztartásokban a cukor. A mai napig szeretem télen sózni a járdát – konyhasóval – mert utána megnyalhatom a kezem.
Elmondható rólam, hogy mióta önálló keresettel rendelkezem – ez tizenhat éves koromtól van így – minden nap egy tábla csokit megettem. Egy ház árát. Utolsó kedvencem a Milka Chocolate Dessert, és a 70%-os, vagy annál magasabb kakaótartalmú étcsokoládék voltak. Kakaófogyasztásom kissé módosult a szoptatási időszak alatt. Nutellához kevertem a kakaóport, azt pedig rozskenyérre. A 400 grammos Nutellát egy nap alatt megettem. Ez ment fél évig, amikor is közel a 80 kg-hoz, abbahagytam ezt a tevékenységet. Szembesültem azzal, hogy a szoptatás nem éget el annyi kalóriát, amennyi feltételezné azt, hogy nem hízok tovább… és nem volt pénzem új ruhákra. Ritkán ugyan, de ez a szenvedély okozott bűntudatot is. Voltak időszakok az életemben, amikor szigorú elszámolással tartoztam férjemnek. Ekkor tanultam meg úgy sikkasztani a napi családi költségvetésből, hogy azt bizonyítani képtelenség volt. A titok a zöldségesnél volt, ugyanis ő nem adott számlát, és otthon nem volt mérleg, amin ellenőrizhette volna az ár-érték arányt. Igen, ez valamennyire jellemzi a második házasságomat is, de már csak nevetek rajta.
Volt olyan is, amikor előrelátóan a családi ereklyének számító malacban – amit amúgy nem használtunk a családi szimbolika miatt – gyűjtögettem a jobb napokon az aprót, a rossz napok csokijára. Mivel férjem utált port törölni, a malachoz sem nyúlt a polcon. A legjobb dugihely volt. Csokoládét spájzoltam cipőben (nyáron a téliben, télen a nyáriban), kabátzsebben, a könyvespolcon a Jókai sorozat mögött (férjem nem szeretett olvasni, így biztos hely volt). Télen a pincében a festékek mögött (sokszor kellett ellenőrizni a kazánt, és a bukás veszélye is kicsi volt, mert télen nem festünk falat, sem semmit a száradás miatt), de volt olyan is, hogy pimaszul férjem kocsijában, az ülés alatt tartottam a csokit (sátoros ünnepekkor, amikor otthon volt, mert ott biztosan nem kereste, kocsit meg nem takarított soha). Természetesen, volt, hogy lebuktam, de akkor azt mindig rákentem a gyerekekre, hogy ők kapták, és elfeledkeztek róla. Mivel a gyerekeim nem nagyon szerették a csokit, és tudták, pontosan tudták, hogy függő vagyok, rájuk mindig lehetett számítani, ha fedezniük kellett engem. Egyedül a mikulásra kapott csokikhoz ragaszkodtak, ahhoz is csak azért, mert a Mikulás azt nekik hozta, az nem átruházható. Ezt igyekeztem tiszteletben tartani, de a biztonság kedvéért eldugták a csomagot. Alig vártam a húsvétot, mert akkor belesüthettem a bögrés piskótába, mondván, hogy meg fog romlani. Azt sosem tudták ellenőrizni, hogy valójában mennyi került a sütibe, mert hamar türelmüket vesztették a süticsinálás figyelésében. Többnyire tettem róla, hogy így legyen. Általában a nyúl érkezése időszakára, vagy közvetlenül utána sütöttem. (Igazi nyúl jött, volt nyúltenyésztő a családban.)
A válásomat felvezető időszakban kicsit bedurvult a kakaómánia, mert a napi egy tábla csoki mellé hazafelé lecsúszott egy Zacher torta szelet is. Ez nagyjából egy évig tartott.
Egyszer sikerült tíz napra elhagynom a csokit, akkor is véletlenül. Agykontroll táborban voltam, és az volt az egyik feladat, hogy egy szenvedélyünktől meg kell próbálni megszabadulni. Azt gondoltam, hogy a cigarettát sosem fogom tudni csak úgy letenni, mert akkora szenvedélyem, így ezt vettem célba. Azt mantráztam, hogy „elhagyom a legnagyobb szenvedélyem”. Hiba volt nem megnevezni a cigarettát… végig bagóztam az agykontroll tábort, már-már kezdtem elveszteni a hitemet az egészben, amikor rájöttem, hogy tíz napja nem ettem csokit, sőt, még kakaót sem ittam. Gyorsan elszaladtam a boltba és vettem egy táblával, hátha vissza tudom csinálni ezt az egész varázslatot, amitől azt reméltem, hogy az agyam veszi a lapot és a cigit dobom el. Hát, ez sem így lett.
El kell még mondanom azt is, hogy a csoki tanított is engem. Kinyitni a VW csomagtartóját. Németországban voltam négy napot, kísérőként. Az autó tulajdonosa továbbképzésen volt. Amikor is, rádöbbentem, hogy az előző este vásárolt csokikészlet a kocsi csomagtartójában van. Az eső halkan esett, az emberek jöttek-mentek, én meg a kocsi hátulján kerestem a kulcslyukat, hogy hozzájuthassak végre a csokimhoz. Végül beültem az autóba, mert már azt hitték, hogy kocsi lopó vagyok. Azon morfondíroztam, hogy ha megbontom a hátsó ülést, előre döntöm valahogy azt, akkor bejutok az utastérből a csomagtartóba. Az emberrablós filmekben legalábbis ezt láttam. Nem sikerült. Ekkor felsiettem a szobába, és a szótár segítségével fogalmazást írtam németül(!), hogy szeretnék hozzájutni a csokimhoz, segítsenek. Ma már tudom, hogy a VW csomagtartója úgy nyílik, hogy meg kell nyomni a VW jelet. Ahogy német nyelvtanra is lett rálátásom 🙂
A sóval is volt hasonló románcom… wellnessezni voltunk, többnyire sznobokkal. És hát, minden valamire való ilyen helyen, ott is volt sószoba. Halvány fények hullámzottak a rózsaszín szobácskában, már mindenki lelazult. Én meg egyre idegesebb lettem… ennyi só, és nem kóstolhatom meg, mert “viselkednem” kell. Aztán eljött a pillanat, amikor mindenki végre(!) behunyta a szemét, és élvezte a luxus lazulást a sószobában. Én pedig megnyaltam a falat… aztán többször is… mit mondjak: hamar egyedül maradtam a helységben, és a helyzet az, hogy amíg ott voltam, szinte csak én használtam a sószobát…
Legnagyobb kalandom a kakaótartalmú élelmiszerrel akkor volt, amikor harmadjára mentem férjhez. Egy cukrászhoz. Mivel az Oetkernél volt bemutató cukrász, eszméletlen mennyiségben volt otthon vödrös csokikrém (esszencia!, 5 kg-os), és forró csoki por (ezt fel kellett kakaóval dúsítani), aminek nem volt szigorú elszámolása a cég felé. Egy hét, egy vödör, napi 2-3 bögre forró csoki. Ekkor minden reggel, télen is inkább felkeltem korán reggel, hogy futni menjek 4-5 kilométert, hogy ne mutatkozzanak rajtam a függőség jelei, a plusz kilók… visszafelé a bolt irányába futottam. Nem részletezném, tudható mi történt ott.
A helyzet az, hogy bár magamat nem sikerült kinyírnom a kakaóporral – ha csak azt az esetet nem vesszük kísérletnek, amikor a süti tetejéről mohóságomban a harapás közben tüdőre szívtam a kakaóport – de a hozzá járulékosan tartozó cukorral a hasnyálmirigyem Langerhans-szigeteinél okoztam egy kis vihart. Inzulin-rezisztens lettem két éve. Jelenleg kénytelen vagyok megelégedni a reggeli egy kávéskanál kakaóporral, amit egy deci forró vízben oldok fel, és egy löttyintésnyi tejjel hígítom… illetve a diabetikus, csoki darabokat tartalmazó keksszel. Mivel nagyon félek az inzulinozással járó cukorbetegség szövődményeitől, amivel kórházi munkám során teljesen tisztában lettem, diéta náci lettem, és nem eszem csokit. Annyit.
Terveim között szerepel egy melegházi kakaóültetvény létrehozása, mert azzal riogatnak, hogy 2040-re hiánycikk lesz a kakaó… és kérdem én, csak a kakaóval kapcsolatban nem létezik a fenntartható fejlődés? Felháborító…
További terveim között szerepel a Parajdi sóbánya meglátogatása… vajon meg lehet nyalni ott a falat? 🙂